Napi irodalom II.

Napi irodalom - 12. nap

Folytatjuk a kalandunkat a világirodalom vadvizein! Ma Samuel Langhorne Clemens-t, írói nevén Mark Twain-t fogjuk olvasni. Mark Twain amerikai író és humorista, két legismertebb  műve a Tom Sawyer kalandjai és a Huckleberry Finn kalandjai, főleg a fiatalabb olvasók körében. Ma az Ádám és Éva naplójából az első hetet nézzük meg.

Ádám és Éva naplója

Részletek

ÁDÁM NAPLÓJA

 Első rész

Amikor felébredtem, már nem voltam egyedül. Egy új teremtmény bukkant fel mellettem - a hosszú hajú!

VASÁRNAP

Amíg eszméletlen voltam, alighanem furcsa dolgok történtek velem, mert észrevettem, hogy bal mellemen valami forradás van. Egyáltalában nem fáj. De már pusztán az a körülmény, hogy az új teremtmény első bemutatkozása nem járt baj nélkül - nem sok jóval biztat a jövőt illetően.

HÉTFŐ

Ez a hosszú hajú teremtmény mindenütt az utamban van, mindig vár rám, vagy szalad utánam. Ezt nem nagyon szeretem. Úgy volna jó, ha ott maradna a többi állattal együtt.

Ma borús idő van. Keleti szél süvít. Valószínűleg esőt kapunk... Kapunk? Miért beszélek többes számban? Mi kapunk? Mi az, hogy mi? Hol ragadt rám ez a többes szám? Most jut eszembe, hogy az új teremtmény szokott így beszélni.

KEDD

Az új teremtmény folyton beszél. Főként azzal foglalkozik, hogy a dolgoknak nevet adjon. A nagy vízesést - amit úgy szeretek - elnevezte Niagarának. Nem értem, miért. Azt állítja, hogy ez a zuhatag pontosan olyan, mint egy Niagara, tehát nem is lehet más nevet adni neki. Mondhatom, gyenge indok.

Jómagam már semmit sem nevezhetek el. Az új teremtmény maga ad nevet mindennek, ami az útjába kerül, mielőtt én még szóhoz jutnék. Megokolása mindig ugyanaz: pontosan olyan! Itt van például egy új madár, a Dodó. Azt mondja, csak rá kell nézni, mindjárt tudhatjuk, hogy Dodó, mert pontosan olyan, mint egy Dodó. A név rajta is fog ragadni. Mégis fárasztó és hiábavaló lenne, ha ezeken a dolgokon bosszankodnék, pedig mit jelent az, hogy pontosan olyan, mint egy Dodó? Én talán olyan vagyok, mint egy Adó? Azért is Ádám lesz a nevem, a madarat pedig Drontónak fogom hívni, és kész...

SZERDA

Az eső ellen kalibát építettem, de nem tudom békességben, egyedül használni. Az új teremtmény egyszerűen betolakodott. Amikor megpróbáltam, hogy kiszorítsam, arca, amelyet a keze fejével dörzsölgetett, nedves lett, és olyan hangokat adott, mint némely állatka, amikor bajban van.

Csak ne beszélne annyit. Szakadatlanul fecseg. Mindez talán úgy hangzik, mintha mindenáron akadékoskodnék vagy ócsárolni akarnám ezt a szegény teremtést. Eszembe sincs! Csakhogy eddig még nem hallottam emberi beszédet, ezért bántja a fülemet minden új és szokatlan hang, amely álmodozó magányom ünnepélyes csendjét zavarja. Az új hang túl közel is van hozzám, szorosan a vállam mögött vagy a fülem mellett, előbb az egyik, aztán a másik oldalon. Eddig inkább olyan hangokat szoktam meg, amelyek távolabbról jönnek.

PÉNTEK

A dolgok elnevezése vígan folyik tovább, nem tehetek ellene semmit. Közben az új teremtmény olyan logikát árul el, amely ellentmond az enyémnek - tehát nem is lehet helyes.

Nagyon jó nevet találtam ki erre a tájra. Szép és dallamos hangzású név: Édenkert. Titokban ezt a nevet tovább is használtam magamban, bár az új teremtmény kijelentette, hogy itt minden - az erdő, a szikla és az egész természet - nem annyira kerthez hasonlít, inkább olyan, mint egy park. Ezért aztán - anélkül hogy jóváhagyásomat kikérte volna - új nevet adott a tájnak: Niagara-park. Én ezt erőszakosnak és önkényesnek tartom. Táblát is állított fel:

A GYEPRE LÉPNI TILOS!

Ez csak ellenem irányulhat!

SZOMBAT

Az új teremtmény túl sok gyümölcsöt eszik. És ami a legaggasztóbb: főleg az almát kívánja meg, különösen, amióta hallotta, hogy némelyik alma fogyasztása tilos. Úgy látszik, különösen szereti a veszélyes dolgokat, bár azt állítja, a sok gyümölcsöt csak a karcsúsága kedvéért falja. Jellemző a logikájára, hogy a karcsúság kedvéért kockára tenné még a Paradicsomot is.

VASÁRNAP

Ma rajtakaptam az új teremtményt, amint éppen göröngyökkel dobálta a tiltott fán csüggő almákat.(...)

ÉVA NAPLÓJA

Első rész

VASÁRNAP

Ma már egynapos vagyok. "Tegnap" érkeztem. Legalábbis így rémlik nekem, és valójában is így kell lennie, mert ha "tegnapelőtt" is léteztem volna, én azt bizonyára nem éltem végig, különben emlékeznék rá. Ámbár az is lehet, hogy mégiscsak létezett egy "tegnapelőtt", csak én nem vettem észre. Mindegy, a jövőben jobban fogok figyelni, és ha újabb "tegnapelőttel" találkozom, majd feljegyzem magamnak.

Legjobb lesz, ha az emlékezéseimet a "mával" kezdem, különben csak összezavarom a dolgokat.

Az az érzésem, hogy ezek a feljegyzések valamikor nagyon fontosak lesznek a történetkutatók számára. Már-már afféle kísérleti alanynak képzelem magamat. Úgy is van: kísérleti alany vagyok. Ebből a szempontból senki sem jöhet számításba annyira, mint én.

Erről máris meggyőződtem. Kísérleti alany vagyok, semmi több.

Igen ám, de ha kísérleti alany vagyok, akkor csupáncsak én lennék az? Nem, ezt alig hiszem. Mindenki ebbe a csoportba tartozik, és csak kis része a nagy kísérletnek. De én vagyok az egésznek a főhőse, mondhatnám, a középpontja. A többi csak kiegészítője. Vajon biztosítva van-e az én kivételes helyzetem? Vagy pedig örökké aggódnom kell miatta, és vigyáznom kell reá? Valószínű az utóbbi. Egy hang azt súgja nekem, hogy pozícióm ára az örökös éberség. (Fiatalságomhoz képest ezt elég jól megfogalmaztam!)

Ma már minden szebb, mint tegnap. Hogy tegnapra minden elkészülhessen, a nagy sietségben nem rendezték el véglegesen a hegyeket, egyik-másik síkság pedig még tele van szórva mindenféle törmelékkel és hulladékkal, úgyhogy elég sivár látvány volt. Hiába, ilyen nagyszerű mesterművet nem lehet csak úgy kutyafuttában elkészíteni. A mi szép és nagy világunk azonban igazi mestermű, és majdnem tökéletes, annak ellenére, hogy mindössze egy hét alatt készült. Mégis néhol túl sok a csillag, máshol meg kevés. De ezen bizonyára lehet még segíteni. Tegnap este meglazult a Hold, elkezdett csúszni, majd eltűnt a szemhatáron. Ez persze nagy kár, borzasztó veszteség, és fáj a szívem, ha rágondolok. A díszletek és dekorációk közül egyik sem fogható hozzá, olyan szép, olyan tökéletes. Jobban oda kellett volna erősíteni. Jaj, csak visszakaphatnám!

Hogyan tudhatnám meg, hogy most hol van? Akihez került, bizonyára óvakodni fog attól, hogy elárulja. Ezt egészen biztosan tudom, mert magam is azt tenném. Azt hiszem, általában elég becsületes vagyok, és az is világos előttem, hogy lényem legfőbb vonása a szép után való vágyakozás és rajongás - különösen, ha csillagokról van szó. Egy Holdat azért mégsem lehetne rám bízni! Ez már merészség volna, különösen, ha az a Hold valaki másé, aki nem tudja, hogy nálam van. Ha fényes nappal akadnék rá, akkor persze visszaadnám, mert az ember sohasem tudhatja, nem nézett-e valaki oda, amikor felemelte. De ha sötétben találnám meg, akkor kigondolnék valami ürügyet arra, hogy ellophassam. Hiába, a Holdat nagyon szeretem, olyan szép és romantikus. Öt-hat darab kellene belőle, akkor sohase mennék aludni. Mindig egy mohapadon hevernék, és a Holdakat bámulnám.

A csillagok is egészen helyesek, jó volna, ha nekem is lenne egypár belőlük, a hajamba aggatnám őket. Az ember el se hinné, milyen messzire vannak, pedig látszólag olyan közel ragyognak. Tegnap este, amikor először tűntek fel, egy rúddal le akartam szedni néhányat, a rúd azonban túl rövid volt, amin roppant csodálkoztam. Megpróbáltam göröngyökkel ledobálni őket, míg végre teljesen kimerültem. Csak egyetlenegyet találtam el - talán mert balkezes vagyok, és nem tudok jól dobni. Bármelyikre céloztam, nem tudtam eltalálni. De azért majdnem sikerült, mert negyvenszer-ötvenszer is láttam, hogy a fekete göröngy a csillagcsoport közepébe repült, és hajszál híján eltaláltam valamelyiket. Ha több a kitartás bennem, végül mégiscsak szereztem volna egy csillagot.

Elhullattam a csillagok miatt jó néhány könnyecskét, ami fiatal koromat tekintve nem is csodálatos. Amikor megnyugodtam, fogtam egy kosarat, és elindultam a világ szélének arra a pontjára, ahol a csillagok majdnem érintik a földet. Ott majd puszta kézzel is könnyen leszedhetem őket - gondoltam -, és már azért is jobb lesz úgy, mert óvatosan foghatom meg, anélkül hogy eltörném. Csakhogy sokkal messzebb volt, mint gondoltam, és ezt a tervet is fel kellett adnom. Annyira elfáradtam, hogy alig tudtam egyik lábamat a másik elé rakni. Nagyon fájtak a lábaim, mert hólyagosra jártam szegényeket.

Túl messze voltam már ahhoz, hogy hazamehessek. Sajnos az idő is hűvösre fordult. Szerencsére néhány tigrissel találkoztam, közéjük lapultam, és remekül éreztem magam kellemes melegükben. Mivel a tigrisek földieperrel táplálkoznak, a leheletük is kedvemre való volt. Eddig még nem találkoztam velük, de csíkozásukról mindjárt felismertem őket. Bárcsak volna egy tigrisbőröm, micsoda remek ruha kerülne ki belőle!

VASÁRNAP

Lassanként jobban megismerem a távolságokat. Eleinte mindennél fontosabb volt számomra, hogy ami csak tetszik, tüstént megszerezzem magamnak, elragadtatva kapkodtam minden után. Ami tetszett, gyakran túlságosan messze volt, vagy itt volt ugyan a közelben, de tüskék választottak el tőle. Hej, be keserű tapasztalatokat szereztem! Erről jut eszembe az első aforizmám, amelyet egészen magam találtam ki! "Megszúrt kísérleti alany kerüli a tüskét." Ez elég figyelemreméltó megállapítás, különösen, ha számításba vesszük, hogy milyen fiatal vagyok.

Tegnap este bizonyos távolságról követtem a másik kísérleti alanyt, hogy megállapítsam létének célját. Ezt azonban nem sikerült felderítenem. Úgy sejtem, ez egy férfi. Bár férfit még sohasem láttam, pontosan olyan volt, mint egy férfi, és ezért meglehetősen biztosra vettem, hogy férfiról van szó. Észrevettem, hogy ez a lény jobban érdekel, mint a többi kétéltű - ha ugyan ez kétéltű. Mégis annak vélem, mert csapzott haja és kék szeme van, és általában pontosan olyan, mint egy kétéltű. Alig van csípője, lefelé keskenyedik, mint a répa. Ha szétvetett lábakkal megáll, úgy legyökerezi magát, mint egy daru, ezért tartom kétéltűnek, bár az is lehetséges, hogy valami szobor.

Eleinte féltem tőle, és mindig elszaladtam, ha felém fordult, mert attól féltem, hogy rám rohan. Aztán észrevettem, hogy meg akar előlem szökni, és ez természetesen sértette a hiúságomat; órák hosszat futottam utána, mindig húsz méter távolságban, ez idegesítette és dühös lett. Végül felmászott egy fára, és én túl buta dolognak tartottam, hogy lessem, amíg lejön. Otthagytam és hazamentem.(...)

*********************************************************************************

A napló többi része megtalálható itt. Ha eddig tetszett, akkor tovább is fog.

Szép napot!

Napi irodalom - 11. nap

Eddig a magyar irodalom anyai keblén csüngtünk, de ma kievezünk a világirodalom merészebb, zavarosabb vizeire! Anton Pavlovics Csehov az orosz irodalom egyik kiemelkedő alakja, novelláiról és drámáirol ismert, amelyeket itt (Románia) is gyakran játszanak. Ma egy ismert novelláját nézzük meg.

A csinovnyik halála

Egy kiváló szép estén a nem kevésbé kiváló Ivan Dmitrics Cservjakov, hagyatéki végrehajtó, a földszinti zsöllye második sorában ült, és látcsövén keresztül gyönyörködött a Corneville-i harangok-ban. Gyönyörködött, és a földi boldogság csúcspontján érezte magát. De hirtelen... Elbeszélésekben gyakorta találkozunk ezzel a "hirtelen"-nel. Igazuk is van az íróknak: az élet olyannyira bővelkedik váratlan meglepetésekben! Nos: Cservjakov arca hirtelen elfintorodott, szeme kidülledt, lélegzete elállt... leeresztette szeme elől a látcsövet, előrehajolt és... hapci!!! Amint tetszett látni - tüsszentett. Tüsszenteni sehol senkinek sem tilos. Tüsszent a paraszt, tüsszent a rendőrkapitány, sőt, némelykor még a titkos tanácsos is. Mindenki tüsszent. Cservjakov nem is jött zavarba, megtörülközött zsebkendőjével, és mint udvarias ember, körülnézett: nem zavart-e meg valakit a tüsszentésével? Ekkor azonban menthetetlenül zavarba jött. Észrevette, hogy a zsöllye első sorában, az előtte ülő öregúr kesztyűjével törölgeti tarkóját s kopasz fejét, és valamit mormol hozzá. Az öregúrban Brizzsalov államtanácsost, a közlekedési minisztérium tábornoki rangban levő főtisztviselőjét ismerte fel.

"Ráprüszköltem! - gondolta röstelkedve Cservjakov. - Nem a főnököm, más hivatalban szolgál, de mégiscsak kínos. Bocsánatot kell kérnem."

Cservjakov köhécselt, felsőtestével előredőlt, és a tábornok fülébe súgta:

- Bocsásson meg, mélts... uram, leprüszköltem... nem szándékosan tettem...

- De kérem, semmi az egész...

- Bocsásson meg, az istenre kérem. Igazán nem... igazán nem akarattal!...

- Jaj, hagyjon békén, kérem! Ne zaklasson már!

Cservjakov még jobban zavarba esett, bambán elmosolyodott, és felnézett a színpadra. Nézett, nézett, de előbbi boldogsága nyomtalanul eltűnt. Nyugtalanság gyötörte. A szünetben odalépett Brizzsalovhoz, egy darabig szaladt mellette, majd félénkségét leküzdve, megszólította:

- Az imént leprüszköltem, mélts... uram... Bocsásson meg... Én igazán... Nem azért, hogy...

- Elég volt! Rég elfelejtettem az egészet, és maga még mindig ugyanazt hajtogatja! - szólt rá a tábornok, és türelmetlenül mozgatta alsó állkapcsát.

"Azt mondja, elfelejtette, a szeméből meg csak úgy árad a gyűlölség - gondolta magában Cservjakov, és gyanakodva pillantott a tábornokra. - Szóba se akar állni velem. Meg kellene neki magyaráznom, hogy nem szántszándékkal tettem... hogy ez a természet törvénye, máskülönben még azt gondolja, hogy le akartam köpni. Ha most nem gondolja, majd később eszébe jut!"

Cservjakov hazaérkezvén, előadta feleségének akaratlan udvariatlanságát. Úgy vélte, hogy az asszony igen könnyedén fogja fel a történteket; előbb egy kissé megijedt, de amikor megtudta, hogy Brizzsalov más hivatalbeli, mindjárt megnyugodott.

- Tudod mit, mégiscsak menj el hozzá bocsánatot kérni - ajánlotta azután. - Nehogy azt higgye, hogy nem tudsz illendően viselkedni jó társaságban.

- Éppen erről van szó! Bocsánatot kértem tőle, de valahogyan furcsán fogadta... Egy jó szót se szólt. Meg nem is volt rá idő, hogy megbeszéljük a dolgot.

Másnap Cservjakov felöltötte vadonatúj hivatali egyenruháját, megnyiratkozott, és elment Brizzsalovhoz, bocsánatot kérni. A tábornok fogadószobájában már rengeteg kérelmezőt talált, s közöttük megpillantotta magát a tábornokot is, aki már megkezdte a fogadást. Miután néhány kérelmezőt meghallgatott, Brizzsalov végre Cservjakovra emelte tekintetét.

- Tegnap az Árkádia-színházban, ha méltóztatik rá emlékezni, mélts... uram... - kezdte meg előadását a hagyatéki végrehajtó. - Tüsszentettem és véletlenül... lefröcsköltem... Bocs...

- Hát ezek meg miféle... Ilyen semmiséggel zaklat... Nos, mit kíván? - fordult a tábornok a soron következő kérelmezőhöz.

"Szóba se áll velem! - gondolta Cservjakov elsápadva. - Tehát haragszik... Nem, ezt nem hagyhatom annyiban... Meg kell neki magyaráznom..."

Amikor a tábornok az utolsó várakozóval is végzett, és megindult belső szobái felé, Cservjakov utánavetette magát:

- Mélts... uram! - motyogta. - Ha zaklatni bátorkodom a mélts... urat, úgy az kizárólag a bűnbánat érzületéből fakad! Hiszen nem szántszándékkal tettem, ezt méltóztatik tudni!

A tábornok bosszús arcot vágott, és lemondóan legyintett.

- De hiszen ön csúfolódik velem, tisztelt uram! - recsegte, és azzal eltűnt az ajtó mögött.

"Már hogyan csúfolódnék? - morfondírozott Cservjakov. - Szó sincs itt semmiféle csúfolódásról! Ilyen nagyúr, aztán mégse érti meg! Nos, ha így van, bezzeg nem kérek többé bocsánatot ettől a nagyképű alaktól! Vigye el az ördög! Levelet írok neki, de személyesen nem megyek el hozzá többé. Nem én!"

Ekképpen gondolkozott Cservjakov hazafelé menet. Ámde nem írt levelet a tábornoknak. Gondolkodott, gondolkodott, de sehogyan sem sikerült kieszelnie, hogy mit írjon. Másnap mégiscsak személyesen kellett elmennie hozzá, kimagyarázkodni.

- Tegnap nem azért zaklattam mélts... uram - motyogta, amikor Brizzsalov kérdő tekintetét ráemelte -, hogy csúfolódjam, amint azt tegnap mondani tetszett. Csupán azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, amiért tüsszentettem és lefröcsköltem mélts... uramat... Eszembe se jutott, hogy csúfolódjam. Hogyan is mernék én csúfolódni egy olyan nagyúrral, amilyen mélts... uram? Ha a magunkfajta ember csúfolódásra vetemednék, akkor izé... hová lenne akkor a tisztelet, a tekintély tisztelete... egyszóval...

- Takarodjék! - hördült fel a táborok, elkékülve, és egész testében remegve.

- Tes-séék? - kérdezte suttogó hangon, a rémülettől ájuldozva Cservjakov.

- Takarodjék!! - ismételte a tábornok, és dobbantott lábával.

Cservjakov bensejében valami megszakadt. Se látott, se hallott, úgy vonszolta magát az ajtóig, majd kiosont az utcára, és roskadozva elindult. Gépiesen hazaért, a vadonatúj egyenruháját le sem vetve, végigfeküdt a díványon és... meghalt!

*********************************************************************************

Vajon holnap mi lesz?

Napi irodalom - 10. nap

Karinthy Frigyes a magyar irodalom komikusaként ismert. Népszerű műve A tanár úr kérem történetei és az Igy írtok ti paródiái. A mindennapi életben is a humor híve volt, és korának legtöbb ismert írójáról készített paródiát. Egyik kedvenc témája Az ember tragédiája volt, aminek készített gyermekverziót, rövidített verziót, átalakította operetté stb. Ma az ismert művet fordított formájában nézzük meg. :)

********************************************************************************

ŐGNIREK KÖRÖ

Vagyis visszafelé Örök keringő

(...)Lám, ez egy remek ötlet. Amit a Vígszínház mostan kitalált, igaz, hogy „idegen eszme” alapján. De az idea nagyszerű. Hogy nem az elején kell kezdeni a darabokat, hanem a végén. Az utolsó felvonásnál, mikor

már mindenki gazdag és öreg és németül beszél. És innen kezdve megy aztán, zökkenő nélkül, a darab eleje felé, vagyis oda, ahol izé… szóval ahonnan a cselekmény kiindul. Ennek roppant sok előnye van. Először is

nem kell folyton azon törni a fejünket, hogy ebből aztán mi jön ki, mi a tanulság stb., mert hiszen azt már láttuk, a fejtörés helyett ráérünk mindenféle egyébbel foglalkozni, például, ha más dolgunk nincs, a darabra is figyelhetünk, amire eddig nem értünk rá, folyton azzal a kínzó gondolattal elfoglalva, hogy ugyan mi lesz a vége. (...)

Ajáidégart rebme

AZ ÚR HANGJA: Te csak bízzál, Ádám, nem lesz semmi baj.

ÁDÁM: Kérlek szépen.

ÉVA: Ádám, én anyának érzem magam.

ÁDÁM: Gyerünk a szülészeti klinikára.

ORVOS bemosakodva: Egy kicsit bealtatjuk a nagyságos asszonyt, közben ezzel a legújabb kéjgáz-géppel a legszebb álmokat fogjuk inspirálni a nagyságos asszonynak és kedves férjének.

ÁDÁM gyanakodva: Nem hiszem, hogy ez a „sunlight baby”, akit fájdalom nélkül szülnek, valami erkölcsös dolog legyen, nekem legalább nem szóltak róla a paradicsomban. Azonkívül a doktor személye sem tetszik nekem.

ÉVA tapsol: Jaj de jó, jaj de jó, remek amerikai dolog, okvetlenül ki akarom próbálni. Meséljen csak, doktor bácsi. És már alszik is.

LUCIFER, persze ő az orvos: Hát egyszer volt egy remek kis nő Amerikában, voltak felhőkarcolói New Yorkban, nyaralói Palm-Beach-ben, repülőgépei, amivel a Föld kihűlése esetén a Marsba lehetett repülni. Hátez a remek kis nő később primitívebb körülmények közé került, míg végre…

A szín kivilágosodik, Ádám és Éva ott ülnek a paradicsomkertben.

ÉVA körülnéz: Jaj de primitív itt minden! Nincsenek boltok, ékszerüzletek, autók! És mi ez a vacak a fán? Mégcsak nem is cukrozott grapefruit, közönséges nyers alma, köszönöm, nem kell. Duzzogva elfordul.

ÁDÁM. Na látod, uram.

AZ ÚR hangja. Jól van fiam, kiálltátok a nagy próbát, örökre a paradicsomkertben fogtok maradni!

ÁDÁM. Ahogy gondolod, kérlek alássan

AZ ÚR HANGJA. Mondottam, ember küzdj, és bízva bízzál.

Remélem tetszett. :)

Akkor úgy huszonnégy óra múlva.

Napi irodalom - 9. nap

A húszadik század elején vitatott téma volt, hogy az irodalmi mű lehet-e politikai eszköz, mint addig számtalanszor volt, vagy az igazi irodalomnak el kell távolodnia ezektől  kérdésektől, és csak önmagáért (l'art pour l'art), a szépség teremtéséért kell létezzen. Egy írói kör az utóbbit követte (Babits, Kosztolányi stb.), míg egy másik az előbbit, köztük Ady Endre is. Ady verseiben gyakran Magyarország elmaradottságát ábrázolja, általában szimbolikus képekkel, őt tartják a legnagyobb magyar szimbolistának. Önmagát gyakran Messiásként ábrázolja, a magyar nép megváltója ként. Emelett írt szokatlan szerelmi verseket, foglalkozott társadalmi kérdésekkel, és csípős hangú ujságírásáról is híres volt. Ma egy olyan verset nézünk ami benne van/volt az iskolás tananyagba is.

Bujdosó kuruc rigmusa

Tíz jó évig a halálban,

Egy rossz karddal száz csatában,

Soha-soha hites vágyban,

Soha-soha vetett ágyban.

Kergettem a labanc-hordát,

Sirattam a szivem sorsát,

Mégsem fordult felém orcád,

Rossz csillagú Magyarország.

Sirattalak, nem sirattál,

Pártoltalak, veszni hagytál,

Mindent adtam, mit sem adtál,

Ha eldõltem, nem biztattál.

Hullasztottam meleg vérem,

Rágódtam dobott kenyéren.

Se barátom, se testvérem,

Se bánatom, se reményem.

Már életem nyugalommal

Indul és kevéske gonddal,

Vendégséggel, vigalommal,

Lengyel borral és asszonnyal.

Lengyel urak selymes ágya

Mégis forró, mint a máglya.

Hajh, még egyszer lennék árva,

Be jó volna, hogyha fájna.

Áldott inség: magyar élet,

Világon sincs párod néked,

Nincsen célod, nincsen véged,

Kínhalál az üdvösséged.

Elbocsát az anyánk csókja,

Minden rózsánk véres rózsa,

Bénán esünk koporsóba,

De így éltünk vitézmódra.

Félsz az optikustól?

A versnek nagyon érdekes, pattogó ritmusa van, és ha valaki elég jól megtanulja, gond nélkül ellehet mondani hihetetlen sebességel is. Javasolom kipróbálni!

Holnap a tizedik nap! Vajon mi lesz? Nem tudom kitaláltátok-e, de nagy valószínűséggel egy irodalmi mű :)

Goodbye.

Napi irodalom - 8. nap

Tóth Árpádnak csendes, magányos versei vannak, legtöbbször megnyugtató olvasmány. Korában népszerűbb volt, mint később, amikor elhalványult a neve más korabeli költők mellett. Ennek ellenére nagy veszteség nem olvasni őt, mivel egyéni stílusa frissen hat a gyakran olvasott "klasszikusok" mellett. Ma az egyik legismertebb, legszebb verse.

Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka, 

S a mérhetetlen messzeségen át 

Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd 

Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény, 

Jött a jeges, fekete és kopár 

Terek sötétjén lankadatlanul, 

S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most 

Hozzám talált, s szememben célhoz ért, 

S boldogan hal meg, amíg rácsukom 

Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a 

Tudósok finom kristályműszerén, 

Bús földünkkel s bús testemmel rokon 

Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom, 

És csöndben és tűnődve figyelem, 

Mily ős bút zokog a vérnek a fény, 

Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány, 

A térbe szétszórt milljom árvaság? 

S hogy össze nem találunk már soha 

A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, 

Mint egymástól itt a földi szivek! 

A Sziriusz van tőlem távolabb 

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! 

Ó, jaj, az út lélektől lélekig! 

Küldözzük a szem csüggedt sugarát, 

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Szép napot.