Napi irodalom I.

Folytatás : Napi irodalom II. !

Napi irodalom - 7. nap

Ma rendesen megkezdődik az iskola, úgyhogy ezért csak egy egy-perces novellával foglak terhelni, az abszurd nagymesterétól, Örkény Istvántól.

Presztízs

Két hétig terveztük, hogy majd veszünk. Mindennap megálltunk a kirakatok előtt, sóváran néztük. Végül is a születésem napján, április 5-én déli tizenkét órakor megkérdeztük, mibe kerül. - 275 frankba - mondta a gyümölcsárus. - Elsőrendű, teljesen friss, zamatos ananász.

A feleségem drágállotta, én nem. A görögdinnyéhez képest persze sok, de az ananászhoz képest bizonyára nem. Megvettük, hazavittük. Beállítottuk egy hamutartóba, néztük. Körbejártuk, barátkoztunk vele, dicsértük, milyen szép és egzotikus. A tetején külön növény hajtott ki belőle, valami pálmaféle; ha locsolnánk, vagy vízbe tennénk, talán hamarosan nagyra nőne és kivirágzana.

A szállóban rögtön híre futott, hogy a kilencesben vettek egy ananászt. A takarítónő bejött, és bemutatkozott - eddig a percig ugyanis színét se láttuk -, és azt javasolta, hogy hámozzuk meg, és fölszeletelve, kristálycukorral meghintve hagyjuk állni egy vagy két napig. "Ostobaság - mondta egy angol diáklány a lépcsőfordulóban. - Rummal egyék, úgy a legfinomabb." Egy honfitárs, akivel eddig csak köszönő viszonyt tartottunk, cédulát csúsztatott az ajtóhasadékba. "Ne hallgassanak senkire - írta. - Jó vastagon le kell hámozni, mert a héja élvezhetetlen, de a húsát úgy kell fogyasztani, ahogy van."

Este meghámoztuk és megettük. Semmi íze sem volt. Alig valamivel volt rosszabb, mint a tök. Nyersen is, cukorral is, rummal is. Nagy nehezen legyűrtük, ittunk rá egy pohár vizet. Harmadnap szembetalálkoztunk az angol lánnyal a folyosón. "Hogy ízlett?" - érdeklődött. "Nagyon" - feleltem. Felsóhajtott. "Hiába - mondta -, az ananász, ananász." Azóta lopva meg-megállok a gyümölcsárus standja előtt, és vágyakozva nézem az ananászokat.

*********************************************************************************

Velem majdnem szószerint ugyanez történt meg csak kókuszdióval és avokádóval.

Akkor holnap.

Napi irodalom - 6. nap

A képen látható szobor József Attilát ábrázolja, azért tettem kép helyett, mert nagyon szeretem (Budapesten van, a Duna partján, és az oldalánál egy idézet van A dunánál-ból). Amint a szobor nagyon jól mutatja, József Attila a fájdalom költője, majdnem minden versét áthatja a számtalan trauma, amit rövid élete folyamán elszenvedett. Ma pedig belekóstolunk a József Attila féle tébolyba.

Ülni, állni, ölni, halni

Ezt a széket odább tolni,

vonat elé leguggolni,

óvatosan hegyre mászni,

zsákomat a völgybe rázni,

vén pókomnak méhet adni,

öregasszonyt cirógatni,

jóízű bablevest enni,

sár van, lábujjhegyen menni,

kalapom a sínre tenni,

a tavat csak megkerülni,

fenekén ruhástul ülni,

csengő habok közt pirulni,

napraforgók közt virulni -

vagy csak szépet sóhajtani,

csak egy legyet elhajtani,

poros könyvem letörülni, -

tükröm közepébe köpni,

elleneimmel békülni,

hosszú késsel mind megölni,

vizsgálni, a vér hogy csordul,

nézni, hogy egy kislány fordul -

vagy csak így megülni veszteg -

fölgyujtani Budapestet,

morzsámra madarat várni,

rossz kenyerem földhöz vágni,

jó szeretőm megríkatni,

kicsi hugát ölbe kapni

s ha világ a számadásom,

úgy itt hagyni, sose lásson - -

ó köttető, oldoztató,

most e verset megirató,

nevettető, zokogtató,

életem, te választató!

Muzikális vagy?

Az egyik kedvenc versem.

Szép álmokat!

Napi irodalom - 5. nap

Ha már macskáknál vagyunk, nézzük meg Arany János komikus versét (nem sok volt!) a témában. A szerzőről annyit, hogy ő a költők kedvenc költője, aminél többet azt hiszem nem is mondhatok.

A tudós macskája

Nagy lett volna a tudósnak

Az ő tudománya,

De mi haszna, ha kevés volt

A vágott dohánya.

Könyvet irt a bölcseségről

- S hajna!

Akkor esett ez a bolond

História rajta.

Nem szeretett ez a tudós

Semmit a világon,

Járt legyen bár égen-földön,

Két avagy négy lábon:

De a kendermagos cicát

- S hajna!

Éktelenül megszerette,

Majdhogy fel nem falta.

Szolgája is volt; a háznak

Ez viselte gondját,

Hogy lába ne keljen és a

Szelek el ne hordják.

Hű cseléd volt félig-meddig,

- S hajna!

Koplalás lőn este reggel

Bőséges jutalma.

Máskülönben ment a dolga

A kedves cicának:

A reggelin gazdájával

Ketten osztozának.

Búsan nézte ezt a szolga

- S hajna!

Fél zsemlére, pohár téjre

Nagyokat sohajta.

Mert tudósunk a magáét

Ha fölreggelizte:

Felét a cicának adni

Volt a szolga tiszte.

Úriasan élt a macska,

- S hajna!

Csak nem akart, csak nem akart

Meglátszani rajta.

"Hé... izé... mi baja lehet

Annak az állatnak?

Szőre borzas, csontja zörgős,

Szédelegve ballag."

"Jaj, uram, hát a sok éhség! -

- S hajna!

Kétszereznők csak a tartást;

Mindjárt lábra kapna."

S az napságtól itce tej járt,

Kapott egész zsemlét:

A tudós csak lesi, várja

Hogy ha nekitelnék.

De a macska nem üdűlt fel,

- S hajna!

Elfogyott a fogyó holddal,

Sarlóvá hajolva.

Kendermagos szegény cica

Nyavalyába esvén,

Fölvette a néhai nevet

Egy szép őszi estvén.

"Átszellemült kedves állat

- S hajna!

Falatom megosztom vele

Mégis meg van halva!"

"Mi tagadás" - mond a szolga,

"A cicus nem vétett:

Én evém meg ő helyette

Reggel az ebédet.

Mondtam, menjen egérfogni,

- S hajna!

Nem tanyáz ám ott egér, hol

Üres minden kamra."

Nagy volt, mondok, a tudósnak

Az ő tudománya,

De mi haszna! Kevés hozzá

A vágott dohánya.

Könyvet irt a bölcseségről

- S hajna!

Ilyen apró dőreségek

Gyakran estek rajta.

Nem tudsz olvasni? Klikkelj a videóra!

(ha ezt az egy feliratot mégis eltudod)

Bizony, a korrupció öl! Macskákat.

Akkor holnap.

Napi irodalom - 4. nap

Amikor éppen nem sötét, szenvedéssel és nyomorral teli novelláit és regényeit írta, Móricz Zsigmond egyébbel is foglalkozott. Ujságíróként tevékenykedett (biza, az lehetett egy jó kor az ujságolvasáshoz), de írt verseket és meséket is. Hogy tegnap és tegnapelőtt után egy kicsit enyhítsen az iramot, itt egy verses mese Móricztól. Képekkel!

Szemüveges vagy? Segít a Kaláka!

A könyvecske az enyém, valamikor gyerekkoromban kaptam...

Akkor holnap.

Napi irodalom - 3. nap

Amint igértem, itt a folytatás a tegnapi részlethez! Amennyiben tetszik, ajánlom a teljes könyvet is, A két választás Magyarországon-t, amelyben Mikszáth kiparodizálja a kora politikai rendszerét a szokásos könnyed, humoros stílusában. Ha valami sötétebbet akartok ugyanebben a témában mindig ott van Móricz Rokonok-ja. Általában tanácsos, szerintem, Mikszáthot és Móriczot felváltva olvasni mivel nagyon jól kiegyensúlyozzák egymást. Na, de elég a gyanús, házilag kotyvasztott irodalomelméletből. 

Mikszáth Kálmán: Két választás Magyarországon

Részletek - 1. rész

Másnap uzsonna táján befogatott a főispán. Megindultak a hasig érő hóban Borontóra.

Három-négy falun kellett keresztülmenniök. Szegényes házikók a székelyeké, de tiszták, a kopjás kis kapu a vendéget üdvözlő feliratokkal ott van mindeniknél, tulipánokkal kifestve, a házak zsúppal vannak fedve, kémény nincs rajtuk, a vendéghívó füst ott jön ki a fedelen, ahol neki tetszik.

Kemény, csikorgó hideg volt, a Nemere is fújdogált derekasan, utasainknak csak a veres orra látszott ki a bundákból, meg a zúzmarás bajuszból valami. Unalmas, kellemetlen út volt, beszélni se igen lehetett, csak éppen a legszükségesebbekre szorítkoztak.

- Félek, Tenky gróf is ott lesz - jegyezte meg útközben a főispán.

Katánghynak annyi sok mindenfélétől kellett volna félnie, hogy már semmitől se félt.

- Messze van még Borontó? - kérdé.

- A dombon túl.

Megint elhallgattak, csak a kapaszkodót elhagyva, szólalt meg újra a főispán:

- Ugyan, instállak, mi is vagy te voltaképpen, - hogy be tudjalak mutatni.

- Orvos vagyok.

- Hm, az is egy nagy baj.

- Miért?

- Orvosból a székely nem csinál képviselőt. Kicsire nézi a doktort.

- Hát akkor ne mondj doktornak.

- Minek mondjalak?

- Írtam valamikor egypár tárcát a »Felvidéki Magyar Közlöny«-be. Írónak fogom magam mondani. Ezt senki se tartja számon. Szeretik az írókat?

A báró vállat vont.

- Na!

Újra fülükre húzták a bundát és mélységesen hallgattak, míg csak meg nem állott a kocsi.

- Itt vagyunk a nábobnál!

Valami tornyos, bástyás, ragyogó várkastélyra gondolt Menyus; csodálkozott nagyon, hogy egy kis kúria udvarán áll meg a négy párolgó ló. Sáros megyében a szegény bocskoros nemesek laknak ilyenekben. Az udvar tele volt csézákkal, hintókkal, fürhéces szekerekkel és bútorokkal. Almáriumok, ágyak, szekrények, bőrdíványok hevertek künn a havon egymás mellé állítva.

- Itt valami költözködés van! - jegyzé meg a doktor.

- Dehogy! Kirakták az összes bútorokat, hogy a vendégek beférhessenek.

- Annyian vannak?

- Majd meglátod! A székelyek nábobja nem olyan, mint a világ egyéb krőzusai, őt mindenki szereti. De ni, itt is van!

Valóban künn állt hajadonfővel egy nagy brontes ember, de olyan szelíd arcú, mint egy ártatlan gyerek: egy jó öreg fiú benyomását tette az egyszerű alak. Ez hát a nábob, ez a deres fejű úr.

Megrázta a főispán kezét, s ugyanakkor barátságosan mosolygott az idegen felé, mintha az az édesded mosolygás lenne a kérdezés, hogy ki ő.

- Katánghy Menyhért barátom Budapestről - mutatta be röviden a főispán.

- Isten hozott - mondá egyszerűen, s kezeit a Katánghyéba fűzte kordiálisan, elöl eresztvén a főispánt, maga vezette be a tornácról nyíló első szobába, mely tele volt szürkeposztós farkas-bundákkal. Egész a gerendáig ért a bunda-garmada. Úgy kellett felhajítani kettőjökét a tetejére, mint a búzakévét szokás az asztagra.

A »bundák szobája« után, melyben a bundák miatt csak egy átjáró maradt a következő ajtóhoz, egy másik nagy szobába léptek, mely tele volt vendéggel, ember ember mellett szorongott, egy almát sem lehetett volna lehajítani, a képzelhető legtarkább társaság. Itt egy elegáns lakkcipős alak szmokingban, mellette egy másik, ócska formájú kopott bekecsben. Volt ott gróf, falusi tanító, jegyző, asztalos, vicispán, kanonok, zsidó árendás. A becsületes góbék, primipilusok, pixidariusok szépen megfértek együtt, örültek egymásnak, diskuráltak, disputáltak és nem tartották szükségesnek egymást lenézni.

Maga a nábob, bár a természeténél fogva lassú és nehézkes, erre az egy napra bizonyos fürgeséget erőszakolt magára, úgy tudott járni-kelni a tolongásban, mint egy vendéglős. Sas-szeme legott észrevette, ha szivar, gyufa vagy más kellett valakinek.

- Ne is vegyétek rossz néven - mondogatta imitt-amott az állva beszélgető csoportoknak -, hogy nem tudtok leülni. Ha a székeket behoznám, be sem férnétek. Hát én pedig inkább benneteket akarlak itt, mint a székeket.

Nem volt aranyért se más bútor, csak a kályha. (Ámbár a kályha több mint bútor, az már szinte családtag.) 

Tetejéről finom birsalmaillat terjengett, barátságosan elvegyülve a dohányfüst fojtó szagával.

A sokaságba elegyedve, imitt-amott bemutatta hősünket részint a házigazda, részint a főispán. Amint beljebb-beljebb hatoltak a szobában, egyszerre csak kibukkant Menyus előtt Király János uram is. Karjait összefonva állt egy szögletben.

Menyus első mozdulatával hozzá akart rohanni, már száján is volt az atyafiságos felkiáltás: »Hollá, jó napot, János bácsi«, de egy tiltakozó, mogorva szemintés észhez térítette a magáról megfeledkezett kerület-vadászt. János király homloka hirtelen tele lett ráncokkal, s szúrós szeme végtelen hidegséget fejezet ki, mintha kiáltana feléje: »Ne közelíts hozzám!«

Jó szerencse, e kritikus pillanatban egyszerre galléron fogta a főispán: »Gyere, nézzük meg a harmadik szobát is«.

A harmadik és egyszersmind utolsó szobában öt-hat asztalnál ferblit játszottak. Összezsúfolva ültek a játékosok és gibicek, ott is alig lehetett mozdulni. A főispán mégis befurakodott a szoba belső részeibe s valamit beszélgetett a játékosokkal a legutolsó asztalnál, aztán megint végig viaskodta magát visszafelé Katánghyig.

- Akarsz-e ferblizni?

- Nem éppen.

- De hát akkor mit csinálsz itt egész éjjel?

- Hát megvacsorálunk, aztán lefekszem.

- Lefekszel? Hol? (Nagy szemeket meresztett Katánghyra.) Hiszen láttad, hogy az ágyak odakünt vannak az udvaron.

- Hát a többiek se fekszenek le? - kérdé, kétkedőleg pillantva végig néhány aggastyánon.

- Egész főispánságom alatt elő nem fordult efféle lefekvés névnapon.

- Teringettét, hát nincsen a házban több szoba? Valami alvókamra?

- Télen nincs, de ha nyár volna, a szénapadláson lehetne aludni.

- No, a nábobtoknál nincs valami nagy komfort. Kezdem apródonkint nem érteni, miben áll voltaképpen a nábobsága?

A főispán apprehenzivus képet vágott.

- A székely ember nem biggyeszti ki léha cifraságokban, amije van, egyszerűen lakik és él, még ha gazdag is.

- Hát csakugyan olyan gazdag? És miben van a vagyona?

- A földjeiben; mind príma földek.

- Sok földje van?

Őméltósága elgondolkozott, mintha elméjében össze akarná szedegetni a réteket, erdőket és szántóföldeket.

- Van annak talán kétszáz holdja is.

- Csak?

- Ne beszélj olyan hangosan és jegyezd meg magadnak, hogy a nagyságot mindig az arányok teszik. Ha csak három cipónyi eleség volna az egész világon, egy cipó birtokában gazdagabb lennél Rotschildnál.

- Biz az igaz lehet.

- Akkor nyugodj bele és gyere ferblizni. Még csak hat óra, s a vacsora éjfél táján lesz. Az időt el kell ölni. Már szorítottam is magunknak két helyet a legvégső asztalnál.

- Kik játszanak ott?

Rendre elmondta a játékosokat: nagy történelmi nevet viseltek valamennyien. Három gróf volt, Katánghy összerezzent, mikor Tenky Albertet mondta. Ez hát a vetélytársa! Nyúlánk, dölyfös tartású arisztokrata. A negyedik partner csak nemes volt, de fejedelmi ivadék.

Katánghy ijedten hőkölt vissza. Hogy üljön ő le ezekkel a mágnásokkal! Mindössze néhány tízes bankó volt a zsebében.

- Nem, nem - dadogta röstelkedve.

- Meg kell lenni. Hogy akarsz ismerkedni másképp az emberekkel? A biblia valami olyanfélét mond: sírókkal sírni, nevetőkkel nevetni, ferblizőkkel ferblizni. Gyere, ha mondom.

Megfogta a gallérját s vitte. Menyus homlokán zavarában a verejték gyöngyözött. Elképzelte, hogy mi lesz vele, ha minden pénzét elveszti és nem tud majd fizetni. A szégyen öli meg. Legalább a revolverét hozta volna el. Őszintén be akarta vallani pénzbeli állapotját, de mire szóhoz jutott, addigra azon vette magát észre, hogy már ott ül a széken két mágnás közt, már a kártya is ki van osztva.

- Megadod a vizit?

Megnézte a kártyáját: két piros volt, az alsó a felsővel.

- Megadom - mondá síri hangon. - Mennyi?

- Egy picula, többnek nem szabad lenni.

Hősünk föllélegzett - de még mindig félve tekintett a többiekre, mit tesznek ők a »zsinór«-ba. Mert ki tudja, mi Erdélyben a picula? Hisz ők kupának nevezik a kancsót, méltóságosnak a nemest, nagyságosnak a mágnást, az ördög igazodik itt el. Hátha a tíz forintos bankót címezik piculának?

De félelme alaptalan volt: a »zsinórban« valóságos Lónyay-hatosok csillogtak nyájas, ismerős fényben. Menyus valami hálafélét érzett most ama derék régi erdélyi fejedelmek iránt, akik szűken adományozták az uradalmakat a székely főuraknak, sőt el is szedegették néhanapján.

A ferbli a ragadozó állatok közé tartozik; gyorsan eszi a pénzt és az időt. A fali óra kakukkja minduntalan előjött kiáltani, hogy egy órával megint közelebb vannak a követválasztások.

Éjfél felé bejött a háziúr, stentori hangon kihirdetni:

- Az asztalokra és székekre szükség van, urak.

Abbahagyták a játékot, besöpörték a pénzt (valami keveset Katánghy úr is nyert), mire aztán néhány perc alatt összetolták az asztalokat a két szobán keresztül, s kezdődött a vacsora. Azok a csodaszép, nyúlánk, szürke szemű székely leányok szakadatlanul hordták fel az ételeket.

A töltött káposztától és a ropogósra sült malactól kezdve, aki még holtan is illedelmesen tartott a szájában egy sült almát, a kürtőskalácsig és a levelen-sültig ott volt a székely konyha minden pompája, dicsősége. 

Némely hatalmas illatú étel után be-beszólongatták a szakácsnét, nemes János Péterné asszonyomat, aki be is jött pironkodva mindannyiszor (mint a színpa­dokra a nagy szereplők), és felhajtott egy-egy pohár bort, mellyel a hálás góbék megkínálták, miközben a száját törülgetve eldadogta:

- Jobb is lehetne, instálom.

Azután megindultak a tósztok. A székely keveset beszél a lakomáknál, nyugodt, méltóságteljes és mogorva. 

Ha beszél, felköszöntőkben beszél, pátosszal és meglehetős világosan. Egész disputák támadtak és zajlottak le lassú hömpölygéssel, kacskaringós szónoklatokban.

A vacsora eltartott éjfél után öt óráig. Ekkor a nábob újra így szólt:

- Az asztalokra szükség van.

A vendégek fölálltak, s az asztalokat és székeket visszahelyezték a régi helyükre. Restitutio in integrum.

- Hát már most mi lesz?

A főispán vállat vont, mint egy igazi fatalista.

- Hát mi lenne? Megint leülünk ferblizni.

- De hát aztán?

- Mikor megjön az ideje, megjön vele a fölöstököm. Mit akarsz még tudni?

- Hogy a hazamenetelre mikor gondolsz?

- Oh, az még messze van, barátom. Odáig én nem gondolkozom előre. Hanem annyit mondhatok tájékozásul, hogy a névnapok itt közönségesen három napig tartanak.

- Abba én belehalok - sóhajta a megszeppent Katánghy meggyőződéssel.

- A halottakra nem kötelező. Aki hamarabb meghal, az hamarabb megy, mert ide el se férne egy ravatal, hanem az életben maradókra kötelező a három nap; a negyedik a bundaválogatás.

- Hát az mi? - pattant fel a doktor hüledezve.

- Ej, csak nem képzeled, hogy mikor negyednap hazaindulsz, akkor a garmada bunda közül, amelyik mind egyforma posztóra, szőrre és szabásra, egyszerre odaböksz a magadéra? Egy egész nap telik el a turkálásban, az ide-oda hánytorgatásban. Hidd meg, nagy mulatság, igazi élvezet, ha az ember végre post tot discrimina rerum a jószágához jut - föltéve, hogy el nem cserélték és el nem vitték, másikat hagyva helyébe.

- No, az szép lenne… Az enyim haszonbérbe van véve a szabómtól. Minden napra egy forint árenda. Ha elviszi valaki, holtig fizethetem.

A jövő valóban aggasztó volt. Menyhértünk, mint afféle elpuhult városi ember, már most is fáradt volt a rogyásig, azt hitte, összeesik. Kezdte már sajnálni, hogy idejött. Mire való volt ez? Legjobb volna valahogy megszökni innen, csak legalább beszélhetne János bácsival.

De János bácsi, úgy látszik, szándékosan kerülte, valahol messze ült az asztal alján, mint »kún kapitány«. A kún kapitányság egy ad hoc tisztség a székely lakománál. Minden négy-öt vendég közt ül egy kún kapitány, akit a gazda kér fel e tisztségre a kisebb tekintélyűek közül, hogy a mellette ülőket kínálgassa, kiszolgálja, töltögessen nekik. Katánghy csodálkozott. Mi az ördög ez? A hatalmas János király szolgálja itt fel a többit. 

Lehetetlen azt érteni. Az is feltűnt Katánghynak a vacsoránál, hogy az öreget, bár mindenkiért emeltek poharat, senki sem köszöntötte fel.

Nem állhatta, hogy az okát ne kérdezze bal szomszédja-, a jóképű Gábor Istvántól, aki szórul szóra ezt felelte:

- Münk nem igen szeretjük itt a megyében. Nyikorgó talyigának senki se mondja: »gyere, hintó!«

- De ott bent a városban - ellenveté Katánghy -, úgy hallom, nagy hatalma van.

Gábor Pista megvetőleg vonogatta a vállát.

- Hja, no! A róka is tiszttartó a maga lyukában.

Menyust nagyon lehangolta a János király ilyetén devalválása. Klára bolonddá tette őt ezzel az emberrel is! 

Bárcsak soha meg se ösmerte volna!

Amint így elmélkedék felőle, a harmadik szobába a partnerekhez vágva át magát a tolongó emberrajban, egyszerre csak honnan nem veszi magát, elsuhan mellette János király és a fülébe súgja:

- Minden a legjobban megy!

Katánghynak még ránézni se volt ideje: eltűnt egyszerre, mint a füst. Minden a legjobban megy! De mi az ördög az a minden? Ej, locsog az öreg ostobaságokat!

Már rá se gondolt a jelöltségére - csak a megszabaduláson törte fejét, midőn az ajtónál elcsípte egy szürke posztós ember s valami protekcióra kérte a kultuszminiszternél.

- Nincs nekem a miniszterre befolyásom.

- Majd lesz - felelte a szürke posztós ember jelentőségteljes hunyorítással, mintha mondaná: »tudok már én mindent«.

Ez egy kicsit szeget ütött Menyus fejébe. Még jobban, hogy kártyázás közben odajött háta mögé az öreg Baló Gáspár, a szabadelvű párt ottani elnöke, megveregette vállait, és valami szépet akarván mondani, amivel megbiztassa, de azért a tapintat határait még most át ne lépje, másik agyarára tolván át nyelvével a szivarját, így szólott szörnyűséges nyugalommal:

- Éppen olyan formájú lapockája van, öcsémuram, mint a megboldogult Lábody Kristófé volt.

(Lábody Kristóf ciklus elején elhalt kedvenc képviselőjük volt, kit ők »székely Deák Ferencnek« nevezének.)

Felkacagott erre a főispán gibice, egy megyei aljegyző:

- Csak tán nem lapocka szerint szemeli ki bátyám a követeket?

Az öreg szigorúan tekintett le a szája-eljárt ifjoncra.

- Vagy hogy igen, hékás! Csirke vagy te ahhoz!

Menyus majd leszédült a székről. Azt hitte, álmodik. Pedig éppen ez űzte el az álmot a szemeiből. ha Majmuna tündér nagy öltésekkel bevarrni készült a szemhéjait, az a tapasztalat, hogy reménytelen dolgai jóra kezdenek fordulni, legott kiszedte szemeiből a férceket. Ereiben fiatalon csergedezett a vér, mintha újjászületett volna.

S míg gépiesen osztotta, »gusztálta« a kártyákat, valóságos tűkön ült, szeretett volna szétnézni, mindenkivel beszélni, egyszóval, még jobban meggyőződni a hangulatról.

Lehetetlen! Mégis lehetetlen - tűnődött magában. János király csinálta volna? Hiszen ő itt vékony tekintély. 

Nem, nem! Ostoba vagyok, képzelődöm, hogy is lehetne igaz?

Pedig igaz volt - János király jól felhasználta a mai estét. Mihelyest megjöttek a főispánék, elpletykázta nagy suttogással azoknak, akikkel jobban barátkozott:

- Úgy nézem, a főispán megint töri a fejét valamiben. Olyan fej az, mint a Griff konyhája Brassóban, - mindég fő ott valami. Vagy azt hiszitek, hiába hozta ide azt a pesti embert?

- Ugyan miért hozta volna?

- Képviselőnek akarja varrni a nyakatokba.

A székely urak összenéztek: »Bizony meglehet.«

- Hogy lehet-e? Tudom. Hogy kitől tudom? (De ezt már csak súgva mondta.) Hát maga Tisza hozta szóba, mikor a minap fent jártam.

A székely urak kezdték úgy fél szemmel méregetni, fürkészgetni Katánghyt: Csinos, formás ember - mondák némelyek -, ki tudja, mi lakik benne? Szóval, a figyelem rá fordult, amit sem ő, sem a főispán észre nem vehetett.

János király pedig csak egyre folytatta a maga furfangos aknamunkáját.

- Megmondtam azonban Tiszának, hogy abból semmi se lesz. Ha nem fogadott szót, ám lássa. Itt nem lesz követ az ő Katánghyja. De uramfia, nem is nekünk való. Hiszen nem tud ez becsületesen még magyarul sem. 

Ugyan hallgassák csak, hogyan ejti ki a szavakat!

Bizonyos fenntartással fogadták eleinte e közléseket, de azért terjedtek, mint a futótűz, s János úr az egyik csoporttól a másikig kacsázott, hogy ott is elmondja pöffeszkedő nézetét, imígyen:

- Nem lesz meg, ha mondom, ha egyszer én mondom. Macska legyek, ha engedem.

S ilyenkor hetykén a mellére ütött. Persze hogy rögtön akadtak a kevély megyeiek közt, akiket vérig bosszantott a hencegése.

- Nem engedi? De hátha mégis megválasztjuk.

- No, azt szeretném én látni! - pattant fel az öreg, mint egy mérges pulykakakas.

Erre aztán feljebb emelte a hangját a másik is:

- Ejha! De nagy úr az úr! Hisz önnek ebben a kerületben voksa sincs. Mi jogon akar itt rendelkezni?

János király a halántékáig vörösödött haragjában.

- Azon a jogon, mert én jobban tudom, milyen követ való ide, mint az urak.

- Ohó!

- Otthon parancsoljon, Király úr!

A vidrafalusi Olt Miklós, aki maga száz voksot szokott képviselni, mint széles atyafiságának Nesztora, meglóbázta most a nagy szőrös kezét a Király orra alatt.

- Lassan azzal a kis testtel, Király uram! Itt a szavam, nem disznóhólyag, most már azért is rászavazok az… izére, hogy is hívják csak?

- Katánghy.

- Igenis, Katánghyra.

Oly túlságos hangosan folyt immár a diskurzus, hogy csitítóknak kellett közbelépni:

- Pszt! Ne okoskodjanak. Ami nem illik, nem illik. Hiszen meghallják a kártyaszobában is.

Kérlelni kezdték János királyt is. Az nem járja, amit csinál. Ha már nem nézi a vendéget, nézze valamire legalább a házigazdát. Bizony szép lesz, ha fülibe jut, hogy a vendégét hogy szapulják.

De Király János javíthatlan maradt. Verte a mellét, hogy őt nem lehet elnémítani. »Én karakter vagyok- rikácsolta -, ami a szívemen, az a számon.«

Folyton-folyvást dolgozott, agitált Katánghy ellen, míg csak egy hallgatója akadt, s úgy fölpaprikázta maga ellen az embereket, hogy mire megvirradt, mindenki egy véleményen volt, mindenki hangoztatta:

- Megválasztjuk a pesti embert, punktum.

Akadt olyan is, aki dacosan hozzátette:

- Ha kell, eladom még a két lovamat is, voksokat veszek az árán, de megmutatjuk, isten úgy segéljen, János királynak, hogy ez lesz a követünk.

Midőn kilenc óra tájban bejött a háziúr a kártyaszobába a sztereotip kikiáltásával: »kérem az asztalokat«, János király szintén beosont, s elejtvén valami hatost a Katánghy háta mögött, amint lehajolt érte, a következő hadijelentést súgta:

- Egyhangú lészen a választásod, fráter!

A teljes szöveg megtalálható itt. Egyébként is ajánlom a mek.oszk.hu -t, a Magyar Elektronikus Könyvtárt, ahol nagyon sok értékes irodalom megtalálható ingyen, egy-egy még hangoskönyv formájában is. Ó, is kiszeretném hangsúlyozni a szövegből a "nyúlánk, szürke szemű székely leányok" kifejezést. Csodálkoztatok valaha azon a furcsa kéken ami itt Székelyföldön a szemekben van? Nos, azért furcsa, mert nem kék, hanem szürke! Meg lehet nézni.

Holnap találkozunk.

Napi irodalom - 2. nap

Na, ma pár igencsak jó részletet a jó öreg Mikszáth bácsitól. Hogy a tizenöt oldal meg ne feküdje az érzékeny gyomrotokat, s hogy holnap ne kelljen gondolkozzak, két darabban fog megjelenni, azaz ma és holnap. Jó szórakozást!

Mikszáth Kálmán: Két választás Magyarországon

Részletek - 1. rész

(...) Szép, pirospozsgás, fehérhajú, apró szemű, élénk öreg úr volt Király János, közönségesen csak »János királynak« nevezték s nagy csalafinta embernek tartották egész Erdélyben.

Ha csakugyan fejedelmi embernek születik, nyilván egész Európát megzavarta volna agyafúrt észjárásával, hálót szövögető elméjének finomságaival, s az emberi tulajdonok- és gyöngesé­gekre épített filigrán plánumaival, de János király, hála istennek, csak egy székely város, Szentandrás, polgármestere volt.

Hanem ott aztán megállt a maga lábán. Féken tartotta a gyeplőket, mint egy Napóleon. Nem szerették, de féltek tőle, imponált nekik. Kegyetlen is volt, zsarnok is volt, de persze csak a maga kis hatáskörében.

Ha a Szentandrásra való tyúkok naplót vezetnének, Heródes helyett írnák lapjaira Király János nevét. Mikor a belügyminiszter meghált egyszer a városban (ezt a Kristóf hadnagy beszéli), János kidoboltatta előtte való délután:

»Tudtára adatik, akiket illet, hogy szigorú büntetés mellett a Csapó-utca minden lakosa a kakasait esti nyolc óráig megölje.«

Denique az összes kakasok kiirtattak, hogy őexcellenciáját éjjeli álmában kakaskukorékolás meg ne zavarja.

Borzasztó elgondolni, milyen elkeseredés lehetett a tyúkok társadalmában! Még Magdeburg ostrománál is minden asszony kivihetett magának egy férfit. De itt egyetlen kakas se maradt.

Igen, János király egy született király volt, a régi zsarnokok kaptájára! Tessék elképzelni, mi lett volna belőle, ha a polgármesteri polc helyett egy guillotine-ja van, s az egy szál kékatillás hajdú helyett egy hadserege?

De a »ha« - csak ha. A valóság az, hogy ő így is erős és hatalmas volt, mindenféle zsírral megkent kezei messze kiértek a városka határából, s amennyi darab földet belát egy torony tetejéről nagyító üvegen emberi szem, azon ő regnált valamely ügyes módon; ő vezette, befolyásolta az embereket, akár akartak azok utána menni, akár nem.

Az esküvő előtti reggelen jött Prixdorfba és még aznap este elutazott. Csak éppen az esküvőn akart részt venni. Halaszthatatlan dolgai vannak - úgymond - Budapesten.

Nem volt János királyon semmi királyi, csak a hangja volt recsegő, parancsoló még ott is, az idegen földön, és bajusza kunkorodott fel olyanformán, mint egykor a Báthory Istváné.

Blandiné a lányával kiment elébe a vasútra, magukkal vivén a vőlegényt is. Blandiné figyelmeztette:

- Ez fontos ember. Legyen iránta nyájas.

- Miért nevezik János királynak? - kérdé Katánghy.

- Megfordítják a nevét, mert nagyon hatalmas ember odahaza.

Mindjárt ott a pályaudvaron bemutatták neki hősünket.

Kordiálisan ölelte át, megropogtatván a derekát.

- Úgy? Kend az az Alvinczy? No, az derék.

Végignézte tetőtől talpig, s mintha meg volna vele elégedve, vidám nevetéssel ütött a hátára egyet.

- No, öcsém agyagos, azt mondom én neked, hogy boldog ember vagy, szép feleségre teszel szert, de ha te akarsz neki parancsolni, jól felkösd ám a - nyakkendődet. (...)

(...) János király maradt legutoljára; az ő vasútja hét órakor indult. Addig ott iddogáltak kettesben a felbokrétázott nász-asztalnál, s beszélgettek mindenféléről. János királynak igen megtetszett az új rokon.

- Tudsz-e beszélni? - kérdé egyszerre váratlanul.

- Hogyne tudnék? - felelte Menyhért s elmondta a Varga Mihály történetét az egyetemről. - Éppen csak arra van talentumom, kedves bátyám!

- No, hát akkor olyan domíniumot adok én neked, hogy holtod napjáig benne ülhetsz.

Hét óra felé kikísérték a vasútra. Általában úgy bánt vele Menyus, mint valami hímes tojással. A vasútnál kivett a zsebéből egy Szűz Máriás aranyat és odatette nagy prosopopeával a Klárika markába.

- Itt van, te kis macska! Ne mondd, hogy nem adtam semmit.

A János király igen eredeti volt, ravasz, apró szemei mindég mosolyogtak, kurta nyaka pedig egyre mozgott ide-oda, valamint a kezével is folytonosan hadonászott, mintha pofon akarna valakit ütni.

- Ami pedig téged illet - mondá Menyushoz fordulva -, mondtam, amit mondtam, egy domíniu­mot kapsz tőlem.

Menyus csak mosolygott és hajtogatta magát, egészen el volt érzékenyülve. Teringette, egy domínium! Valóban egy igazi domíniumot gondol-e?

Másodikat csengettek.

Gyere ide, kis macskám, hadd cuppantsak még egy csókot. Így, ni. De jó! (Eközben csintalanul vágott a szemével Menyus felé.) Kóstoltad-e már, hékás? Hogy nem még? Ej, ej! No, de most már hadd üljek föl erre a gőzagárra, aki hazavisz. Isten áldjon meg, gyerekek! Amit ígértem, meglesz. Itt a kezem, nem disznóláb!

Menyus hálásan szorongatta meg, sőt még le is akart hajolni, hogy megcsókolja, de ebben a pillanatban atyafiságos bonhomiával pofon cserdítette János király:

- Eredj, bolond! Az öregapám se volt püspök!

Azzal felhágott fürgén, ruganyosan a vagonba és a kinyitott ablakon át rájok szólt:

- Hol fogtok a télen lakni?

Zavarodottan néztek egymásra a házastársak, mintha kölcsönösen kérdenék, hol is fogunk mi lakni.

Istenem, olyan gyorsan ment minden, hogy erre bizony nem is gondoltak.

- Budapesten - felelte némi szünet után a félnapos férj.

- Majd meglátogatlak benneteket és akkor bővebben megbeszéljük a jövendőt. Egyet azonban most is tanácsolhatok (s közelebb intette a fiatalokat, hogy az utasok ne hallják). Ezt a mai esküvőt ne tétessétek ki az újságba!

- Miért, bácsika?

- Miért? Miért? Mit tudod te azt, kis mókus. Az én eszem nagyon is előre jár. De nincs szükség valamit elfecsegni, ami úgyis megtörtént. Ha a macska tejfelt akar lopni, nem dugja be a lábát dióhéjakba, hogy kopogjanak. Fogadjatok szót öreg bátyátoknak, punktum.

A gőzagár füttyentett s vitte János királyt az országa felé - a fiatal pár pedig belekezdett a mézes órákba. Isten látja lelkemet, hogy nem nevezhetem heteknek.

Már mindjárt másnap beleesett a mézbe egy icipici kenyérmorzsa. Pedig a méznek éppen a kenyér a ginyónja. Egy morzsától megsavanyodik egy egész kád. Egy egész kád méz pedig nem is volt; - lehetett talán egy kis bögrével.

Természetesen a tegnapi nap élményeiről beszélgettek bizalmas tęte-ŕ-tęte-ben, mint távoli dolgokról, amikért nem kell az újdonsült menyecskének a szép szemeit irulva-pirulva lesütnie (mint talán a közelebbiekért).

- Ugyebár az öreg János bácsinak valami gyára van? - kérdé Menyhért.

- Dehogy. Polgármester Szentandráson.

- Tudom, de azonkívül.

- Nincsen annak semmiféle gyára.

- Pedig, ha jól emlékszem, a mama ilyesmit mondott.

- Ah, de nagy bolond maga! - kacagott fel Klárika édesdeden. - A mama azzal szokott tréfálni, hogy János bácsi gyártja azon a vidéken a képviselőket.

Menyus homlokára alig észrevehető ránc ült ki. Ah, úgy, azért mondta hát Blandiné, hogy húszezer forintosak a gyártmányai. Persze, persze!

De mégis bosszantotta ez a dolog.

- Eszerint az öregúr afféle főkortes?

- Az - mondá az asszonyka egyszerűen.

- S a domínium, amit nekem ígért, egy kerület?

- Természetesen. Hát mit gondoltál?

- Tudja az Isten! - mondá Menyhért úr lehangoltan. - De mindenesetre valami egyeben járt az eszem. Én őt gazdag embernek hittem. Magam sem tudom, miért.

- Pedig szegény, de az tény, hogy egy kerületbe idővel jól bele tud segíteni, ha akar, mert a legravaszabb kortes az országban.

Menyus szeme megcsillant a kerület szóra. Vére megbizsergett. Az a gonosz szenvedélyekre hajló dzsentri-vér. Megbizsergett, mint a farkas vére a birkaszagra. De aztán lehorgasztotta a fejét lankadtan:

- Nem olyan pályám van - sóhajtott fel. - Messze estem én az ilyen álmoktól.

- Idővel! Ki tudja? (...)

(...) Úgy télen át, kivált a későbbi években, ha János király a fővárosba jött, többnyire meglátogatta Katánghyékat, rendesen megbiztatván Menyhértet:

- Ha addig élek is, kinézek neked jövőre egy kerületet. Ne félj semmit.

Egy farsang alkalmával vidám arccal toppant be:

- Meglesz a kerület öcsém, sőt már meg is van; kigondoltam.

Katánghy hitetlenül rázta a fejét. Lehet is kerületet kigondolni?

- Hogy hívják? - kérdé inkább udvariasságból, mint kíváncsian.

- Borontó.

- Hol van az?

- Abban a megyében, ahol Szentandrás városa.

- Pénz kellene ahhoz, kedves bátyám.

- Dehogy kell, egy fia se kell.

- Olyan nagy befolyása van ott?

- Nincs nekem annyi se, mint a körmöm feketéje.

- Hát mivel leszek meg akkor?

János úr fölénnyel petyegtette az ujjait.

- Praktikával.

- Nincsenek már csodák, János bácsi.

- Vagy igen - szólt ő meggyőződéssel.

Ez akkor annyiban maradt, de amint a választások közelegtek, János király is többször jött az utolsó télen Pestre s egyre nógatta Katánghyt, hogy már ideje volna akcióba lépni a borontói kerületre nézve.

Menyus föl se vette, úgyis hiábavaló, kár arra egy lépést vesztegetni, ami lehetetlen, az lehe­tetlen, de az asszony akarta, s amit az asszony akart, annak körülbelül meg kellett történnie.

- Majd meglátod, Klári, hogy csak nevetségessé teszem magamat.

- Próba szerencse! Egy szót se többet, föl kell lépned. Képviselőné akarok lenni.

Menyus még vergődött egy darabig mindenféle kifogásokkal. Könnyű mondani, hogy lépjek fel, de hogy lépjek? Melyik lábammal? Mit kell tennem? Hol kell kezdeni?

De semmit se használtak a kifogások, János király kifundálta neki egy családi vacsora alkalmával az egész plánumot.

- Egyszerűen beíratod magad a szabadelvű klubba, aztán elkéred a végrehajtó bizottságtól a borontói kerületet, illetőleg jó eleve bejelented a miniszterelnöknek, hogy ott óhajtasz föllépni.

- Hátha nem adják ide?

- A kerületet? Dehogynem. Megörülnek neki. Podmaniczky a nyakadba borul: »Édes barátom, csak menjen, menjen.« Mert az nehéz kerület, amelyikben most is egy ellenzéki ember ül. A nehéz kerületeket pedig olyan közömbösen osztogatják a pártban, mintha egy-egy csillagot kérne el a mennyboltról tőlük az ember, azt mondják: »Jól van, legyen a tied«. Ijesztgetni fognak, sőt a szemedbe is nevetnek, de te rájok se hederíts, mindig csak azt mondd: »Nekem az a kerület kell, a macska fél, de nem én; ott fogok föllépni.«

- Ki ott a főispán?

- Báró Belendy Péter, derék ember.

- Iskolatársam volt Kassán, ösmerem.

- Annál jobb - felelte János király.

- Annál rosszabb - felelte Katánghy -, mert ő is ösmer engem.

- Mindegy. Amit mondtam, mondtam, úgy kell eljárnod.

- Hiszen ha csak egy csöpp valószínűséget látnék benne! - sóhajtott fel Katánghy, azonban mégis engedelmeskedett (maradhatott volna-e meg nyugton a feleségétől?), belépett a szabadelvű klubba s egy nap bejelentette az illetékes személyeknek, hogy Borontón akar föllépni a közelgő választásokon.

Mire február végén megint előjött János király, már akkorra rendben volt a dolog ide való része. A szabadelvű korifeusok vállat vontak rá: »Jól van, legyen az öné a kerület, de most aztán lásson hozzá, hogy ott gyökeret verjen.«

János király meg volt elégedve az eredménnyel.

- Hát a levél megvan-e a főispánhoz?

- Az itt van a zsebemben.

- Igen helyes. Most már lássunk a dolog vastagabb végéhez. Jól ide figyelj, Menyhért öcsém. Te meg ne szólj minduntalan közbe, Klára!

- Figyelek, János bácsi.

- Március 12-én lesz Gergely napja, írd fel magadnak a dátumot. Ekkor Borontón nagy névnap van a vármegye nábobja, Fekete Gergely uramnál. Ott lesz a választókerület minden számbavehető embere, érted-e jól?

- Hogyne érteném!

- Te már 11-én megérkezel Szentandrásra, de nem hozzám szállsz, hanem a vendéglőbe.

- Igenis.

- Jelentkezel a főispánnál, átadod neki a levelet, az ki fog nevetni, hogy te Borontón akarsz föllépni, de te megmaradsz makacsul a szándékodnál és csak azt kívánod tőle, hogy vigyen el másnap a borontói névnapra. Jól van, a főispán elvisz a névnapra. Ott leszel, eszel, iszol, de a szándékodról se szóval, se viselkedéssel semmit el nem árulsz. Ha fecsegni kell, majd ott leszek én, bízz mindent énrám.

- Ön ott lesz?

- Természetesen, de neked nem szabad engem ösmerned. Ha szóba hoznak is előtted, beszélj felőlem fumigative.

- Oh, azt a világért se teszem.

János király fölfortyant, ravasz szemei háromféle színt játszottak.

- Csak tedd azt - mondá fensőséggel -, amit én megállapítok, mert annak úgy kell történni. A plánum jó, de be kell tartani minden nüanszát és akkor nyugodt lehetsz; mert jegyezd meg magadnak, hogy ha egyszer a macska beledugja a fejét a köcsögbe, akkor fel is nyalja a benne levő tejfölt.

*

Minden úgy történt, amint kitervezték. Március 10-én Katánghyné beküldte a keleti gyöngysorát a nagy zálogházba, és az érte kapott másfélszáz forintot Menyus markába nyomta útiköltségnek. Az átellenben lakó Singer Jakab szabóüzletéből kibéreltek egy bundát (minden napra egy forint bér), s ezzel Menyus összecsókolván nejét és apró porontyait, mert már volt neki vagy három, megindult a délutáni vonattal Csaba népének országába. Március 11-én a program szerint szerencsésen odaért Szentandrásra, beszállt a »Turul madár«-hoz címzett vendéglőbe, átöltözött, és megkereste a megyeházán a főispánt.

De iszen nagy eszű ember János király. Tudott az előre mindent - ösmerte az a főispán veséjét is.

Őméltósága nagyon megörült, mikor megösmerte régi diáktársát, Katánghy Menyust, de mikor a végrehajtó-bizottság levelét elolvasta, amelyben meg volt ékesen írva, hogy a borontói kerületben tisztelt elvtársunk fog föllépni, csodálkozással förmedt rá:

- Hát megbolondultál?

- Azt még nem tettem.

- Vagy talán aranybányát fedeztél fel valahol?

- Azt még kevésbé cselekedtem.

- Akkor mit akarsz?

- Próbálkozni. És csak azt kérem tőled, méltóságos uram, egyelőre, kegyeskedj engem holnap magaddal vinni a borontói Gergely-napra, ahol meg akarok a választókkal egy kicsit ösmer­kedni.

A méltóságos báró vállat vont.

- Hiszen elvinni szívesen elviszlek, de ami a többit illeti, roppant fába vágtad a fejszédet - még ha aranyból van is a fejszéd.

- Bárcsak ezüstből volna.

- A székely, barátom, nem szívesen választ idegent, hacsak nem valami országos nagyság. Azaz, hogy szívesen még akkor se teszi. S kivált a borontói kerület. Ez a legnehezebb. A mostani képviselő ugyan népszerűtlen lett (mert itt három év alatt ráunnának Kossuth Lajosra is), de támad ahelyett tíz, mindenféle árnyalatú. Úgy fognak kiugrálni pár hét múlva, mint a békák a mocsárból. Ami a pártunkat illeti, félfüllel hallom, hogy öreg gróf Tenky Albert akar föllépni… Az pedig olyan dinaszta itt, hogy nyikkanni se lehet ellenében. Hova gondolsz, kedves barátom? Pláne ezzel a sárosi dialektussal.

- Mindegy, ha már itt vagyok, legalább magam győződöm meg a viszonyokról.

- Igen helyes. Hiszen semmi kifogásom, ha eljössz, én csak a véleményemet mondom, próféta nem vagyok. 

Próbáljuk meg. Végre csodák is történhetnek; az igaz, hogy én még nem láttam. Lesz a nábobnál ösmerősöd?

- Király János.

- A polgármester? No, azzal ne nagyon dicsekedj! (...)

Napi irodalom - 1. nap

Kedves olvasó!

Lelked csiszolása érdekében, amennyiben tudok, szemeid elé fogok varázsolni minden nap egy kis irodalmat.

Az első adag egy gyönyörű vers, csakis a Mestertől:

Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van,

van gyermekem és feleségem.

Szívem minek is szomorítsam?

Van mindig elég eleségem.

Van kertem, a kertre rogyó fák

suttogva hajolnak utamra,

és benn a dió, mogyoró, mák

terhétől öregbül a kamra.

Van egyszerü, jó takaróm is,

telefonom, úti bőröndöm,

van jó-szivű jót-akaróm is,

s nem kell kegyekért könyörögnöm.

Nem többet az egykori köd-kép,

részegje a ködnek, a könnynek,

ha néha magam köszönök még,

már sokszor előre köszönnek.

Van villanyom, izzik a villany,

tárcám van igaz színezüstből,

tollam, ceruzám vigan illan,

szájamban öreg pipa füstöl.

Fürdő van, üdíteni testem,

langy téa beteg idegeimnek,

ha járok a bús Budapesten,

nem tudnak egész idegennek.

Mit eldalolok, az a bánat

könnyekbe borít nem egy orcát,

és énekes ifjú fiának

vall engem a vén Magyarország.

De néha megállok az éjen,

gyötrődve, halálba hanyatlón,

úgy ásom a kincset a mélyen,

a kincset, a régit, a padlón,

mint lázbeteg, aki föleszmél,

álmát hüvelyezve, zavartan,

kezem kotorászva keresgél,

hogy jaj, valaha mit akartam.

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,

a kincs, amiért porig égtem.

Itthon vagyok itt e világban,

s már nem vagyok otthon az égben.

Ha rosszul látsz...

(Ő írt zöld tintával.)

Holnap találkozunk!